3 szép vers a cicákról
Benedek Elek: Cica-mica
– Cica-mica, mi kéne?
– Nyáu, nyáu, tej kéne!
– Fogj csak inkább egeret!
– Fogtam én, már eleget.
– Cica-mica, dehogy fogtál,
A kuckóban lustálkodtál.
Hízeleghetsz, nem kapsz tejet,
Mind megitták az egerek!
Bezerédj Amália: Macskafi
Volt egy piciny cica,
És azt a kis Vica
Mindig hordozgatta,
Tejjel jól tartotta;
De a cica rossz volt,
Ha mérges volt, karmolt.
Egyszer Vica játszott,
A cicához ugrott
S simogatta szépen:
De az mérges éppen,
Vicán olyat karmolt,
Hogy a vére is folyt.
Kis Vica sikoltott,
Cicától elfutott;
“Egyél csak egeret,
Mondja – nem kenyeret;
Tejet sem kapsz többet,
Cicát kapok szebbet;
Azt tejjel itatom,
Szépen simogatom.”
Már most sírt a cica,
S könyörgött, hogy Vica
Tovább is szeretné
És tejjel etetné:
Ígérte is volna,
Hogy már nem karmolna,
De Vica elfutott,
S egyre haragudott.
“Mért bántod a cicát?
Mért meg nem eteted?
Talán elfelejted?”
Vica mondja: “Rossz volt
A cica, megkarmolt.”
“Hát ha te rossz voltál,
mást meg is karmoltál?”
Édes anyja így szól –
“Gondold te csak meg jól,
Ha nem etetnélek,
Nem is szeretnélek
Soha többé téged:
Mi lenne a véged? –
De ha te vétettél,
S aztán könyörögtél,
Akkor én mit tettem,
Szólj, és mit feleltem?”
“Engem megcsókoltál
És megbocsátottál”,
Így felel kis Vica.
“Jer ide kis cica,
Tejjel megitatlak,
És megsimogatlak.”
Arany János: A tudós macskája
Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
– S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.
Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
– S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.
Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
– S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.
Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának:
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
– S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.
Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
– S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.
“Hé… izé… mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag.”
“Jaj, uram, hát a sok éhség! –
– S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna.”
S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
– S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.
Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
“Átszellemült kedves állat
– S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!”
“Mi tagadás” – mond a szolga,
“A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
– S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra.”
Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
– S hajna!
Ilyen ápró dőreségek
Gyakran estek rajta.